Rontás

Komolyan kérek mindenkit, hogy üljön le egy meghitt félórácskára magával, és gondolja végig, hogy teljesen rendben van-e az, ha Magyarország lényegében a legrasszistább ország.Mert most egy tíz országból mintát vevő fölmérésből az jött ki, hogy például az antiszemitizmus általános foka a “tízek” közül nálunk a legmagasabb: 63 százalék. (Nem sok ez kicsit? Ennyire szemetek nem lehetnek azok a zsidók!)

Ilyen baromságra, miszerint “a zsidók lojálisabbak Izraelhez, mint a saját országukhoz” százból 55 magyar igent mond. (Megjegyzem: matemetikai lehetetlenség, hogy a magyarok több mint fele egyáltalán találkozott volna élő zsidóval, hiszen csupán minden századik ember zsidó. De ez is csak származás szerint igaz. Jelentős részük nem is mondja és nem is gondolja magát zsidónak, Izraelbe pedig legföljebb kirándulni szeretne. Mert szép ország.)

Százból 63 magyar meg úgy véli, hogy “a zsidók még mindig túl sokat beszélnek arról, hogy mi történt velük a holokauszt alatt”.

Az utóbbi nagyon jó példa egy kis önvizsgálatra. Gondoljuk végig ezt a mondatot: “a magyarok még mindig túl sokat beszélnek Trianonról”!

Egyet kérek, alázattal: legalább a gyerekeinket ne fertőzzük tovább! Mert másképp nem juthattunk idáig, csak úgy, hogy megrontottuk őket.


Beszéd a Radnóti Miklós Antirasszista Díj átadásán *

[Andrassew Iván újságíró]Nekem itt az a dolgom, hogy bevezessem az ünnepélyes díjkiosztást. Nem szívesen vállalok ilyesmit, mert suta vagyok és beszélni se nagyon tudok nagy nyilvánosság előtt. Elmondom, miért vállaltam el mégis.

Mert van némi lelkiismeret-furdalásom. Amikor fiatalabb voltam, olyan 18-20 éves, vagyis negyven esztendeje immár, sokat röhögcséltem azon, hogy “antifasiszták meg ellenállók”, ugye. Mert úgy gondoltam, hogy ez aztán tényleg minek, a fasisztákat jól megverték, porig verték, nincsenek már sehol. Ellenállni meg a szocializmusban az úgynevezett kommunistákkal szemben kellene.

Volt egy idő, amikor odáig merészkedtem a tréfálkozásban, hogy amikor nőkkel való gáláns kalandokról volt szó, akkor elsütöttem: antifasiszta vagyok, de ellenálló nem.

Én a vidéki keresztény-úri-nemzeti középosztályban nevelkedtem. A környezetemben olyan emberek éltek, akik mélységes szégyennel és szomorúsággal élték meg azt, hogy semmit nem tudtak tenni, amikor az orruk előtt vitték el a zsidókat. Anyám egész életében siratta az odaveszett barátnőit. A nagyapám, aki nevelt, mindent megtett zsidó kollégái megmentéséért, mindhiába, valóságos hősként – a tilalom dacára – megjelent a szomszéd állatorvos temetésén, aki félelmében öngyilkos lett, de előtte kiirtotta az egész családját. A temetésről a zsidók sem tudták hazazavarni.  Mélységesen tisztességes konzervatív ember volt.

A környezetemben mégis akadtak olyan emberek, akik megtanítottak arra, hogy kik a zsidók. Erre sokkal később jöttem rá, úgy 20-25 éves koromban. Abból, hogy egyszer csak elkezdtem kutatni, hogy miközben olyan környezetben éltem, amelyikben nem voltak zsidók, én pontosan tudtam, hogy ki zsidó és ki nem. Honnan? Aztán rájöttem, hogy közösségi televíziózás közben a környezetem amúgy értelmiségi tagjai például, amikor egy zsidó jelent meg a képernyőn, akkor jelentőségteljesen egymásra néztek, és az orrukra mutattak.

Ezek az emberek megpróbáltak megrontani engem, de nem sikerült, mert nem lettem antiszemita.

Sőt, 21 éves koromban, az első gyerekem születése után szembesülnöm kellett azzal, hogy zsidó vagyok. Az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgoztam, mint segédmunkás. Bemutattak egy embernek, aki családfa-kutató volt. Rákérdezett a nevemre: a mokriniak közül való? Igen, mondtam. Elmesélte, hogy az Andrásevicsek híres zsidó kereskedők voltak, nagy hajórajjal a Dunán. De aztán a század elején valami miatt elzavarták őket Mokrinból.

Mondtam, hogy igen, a nagyapám Kolozsvárra ment.

Meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy zsidó vagyok. Bár nem volt ellenemre, igazából sose lettem az, inkább csak olyan lufizsidó, a szottyattabb fajtából. Nem volt belső tartásom. A legfurább az volt, hogy az apámat hiába ostoroztuk az öcsémmel, szenvedélyesen tagadta zsidó mivoltát.

Évtizedeken át gyötörtem, de nagyon kegyetlenül, mire sikerült sarokba szorítanom, és szinte a halálos ágyán elmondta az igazságot. Hogy nem zsidó vagyok, hanem arisztokrata.

Hogy a nagyanyám valami cselédféle volt Bánffyhunyadon, és Bánffy Miklós gróf, az író, a jelentős kultúraszervező, intendáns, Horthy későbbi külügyminisztere két gyereket csinált Etelka nagyanyámnak. De mivel nem vehette el, jól megfizette a Mokrinból menekült, éppen tönkrement  Andrásevics Pált, hogy vegye ő el és vegye a nevére a gyerekeket. Elvette, a nevére vette őket, aztán hamarosan meghalt. Később a nagyanyám férjhez ment egy szász, vagyis ugye erdélyi német hegedűművészhez, Károly nagyapámhoz, akitől szintén két gyereket hozott a világra.

Nem is lett volna semmi baj. Csakhogy a magyarok visszafoglalták Kolozsvárt, amiből meg az következett, hogy az apámnak egyszercsak sárga csillagot kellett viselnie, Karcsi öccsének meg, aki akkor még szinte gyerek volt, mint afféle népi németnek, valami náci karszalagot. Képzeljék el Etelka nagyanyámat.

Bölcs asszony volt. Azt mondta a két fiának, hogy tűnjenek el ebből a városból.

Na ezért lettem én antifasiszta. A kolozsvári nagyanyám miatt. Hogy ilyen ne legyen többé.

Sose gondoltam volna, hogy annak, hogy valaki antifasiszta és ellenálló, lehet értelme még Magyarországon. Sose gondoltam volna, hogy az egyre terebélyesedő fasizmusnak és nácizmusnak valaha ellen kell állni. Ebben én nagyon sikeres vagyok. Ezt abból lehet tudni, hogy minden korrekt náci listán ott vagyok, mint magyargyűlölő zsidó közellenség. És én erre büszke is vagyok.

Ha nácit látok, a kolozsvári nagyanyámra gondolok. Nem az apámra, aki Budapestre menekült, Karcsi öccsét elbújtatta, ő maga részt vett az ellenállásban, a nyilasok letartóztatták és a Margit körúti fegyházban föl akarták akasztani, de csellel megmenekült. Nem a gróf nagyapámra, akiben nem volt annyi becsület, hogy megkeresse és igazolja az eladott gyerekeit. A nagyanyámra, akiben volt annyi erő, hogy el tudta zavarni a kölykeit Kolozsvárról.

Tudom, hogy kevesen vagyunk, és nem tudunk győzni az egyre vérmesebben fasizálódó zsarnoksággal, és a vele titkos paktumban erősödő nácikkal szemben. Tudom, hogy ha nem kapunk külföldi segítséget, akkor ezeket nem tudjuk elzavarni. Volt már ilyen.

Aki azt hiszi, hogy számíthat itt valami baloldali-liberális értelmiségi rétegre, az téved. El fogják árulni. Hátba fogják támadni. Én ma jobban félek a baloldali-liberális értelmiségiektől, mint Orbán Viktortól, Vona Gábortól vagy éppen a gój motorosoktól. A saját bőrömön tanultam meg milyenek, amikor a motorosok ellenem jöttek.

Tudom, hogy nemsokára elkezdenek minket levadászni. Senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy ha ez úgy folytatódik, ahogy azt húsz éve, tíz éve, két éve látjuk, akkor nagyon sok ember életével fizetünk. Ezt nem tudjuk elkerülni.

El lehet menekülni. Aki marad, az legföljebb kényelmetlenné teheti országlásukat.

Persze a végén majd a jó győz, mint mindig. Csak azt nem tudjuk, hogy mikor és milyen áron.

Holnap reggel, mint annyiszor, megint a bíróság előtt állok. Legutóbb kicsit megijedtem, amikor az amúgy nagyon korrekt bírónő úgy keztde az ítélethírdetést, hogy “a szabadlábon védekező Andrassew Iván bűnös”, de aztán majdnem elröhögtem magam, amikor kiderült, hogy megrovásban részesített, plusz kell fizetnem 2500 forintot Pörzse Sándornak, mert azt írtam róla, hogy “mélymagyar mákonynáci”. Azt se tudom pontosan, hogy holnap a gój motorosok miatt vagy Pörzse Sándor ügyében állok majd az ítélőszék elé. Tudom, hogy életem hátralévő részében, úgy negyedévente bíróság elé kell állnom valami becsületbeli ügyben. Vagy így vagy úgy, de előbb-utóbb fölőrölnek. A bíróktól nem félek, a náciktól pláne nem, a zsarnokot nevetségesnek találom. Mindegy, végig kell csinálni. Mindig le kell írni, ki kell mondani az igazságot. A kolozsvári nagyanyám miatt.

Azt hiszem, ma olyan emberek kapnak majd kitüntetést, akikről feltételezhető, hogy végig fogják csinálni. Ha nem bíznánk ebben, most rögtön el kellene hagyni ezt az országot.

Forrás: Andrassew Iván távoli naplója
A cikket a szerző engedélyével közöljük.

Fotó: Wiederman Károly Napimagazin.hu

* A beszéd elhangzott 2012.03.21.-én a Radnóti-Díj átadási ünnepségen

Facebooktwittergoogle_plusmail